Ki tudja, talán a magány
Volt egy doboz szivarkám. Az volt ráírva szép betűkkel, hogy vaníliás, kemény doboza felfele nyílott és a fedő alatt vékony papír feküdt a szálak tetején. A dohány nem volt vaníliás, még az illata sem, de finom volt. A trafikban a fiókban tartották, külön a cigitől. Csak ritkán szívtam belőle. Alkalmakkor.
Egy este a kajütömben ültem, zene szólt, egy album, amiről tudtam, hogy szeretem, de nem tudtam figyelni rá. Zaj volt csak, idegesítő, valahol a háttérben. Hirtelen felálltam, kikapcsoltam, és a visszaültem a kanapéra. A csendben meghallottam gondolataimat. Úgy éreztem a zene csak azért volt ott, hogy elnyomja életem alapzaját, azt a lappangó, zúgó céltalanságot, ami körülvett és gyengén, de kitartóan fojtogatott. Menekülni akartam. Kivettem egy szivarkát, a tűzhely fölött meggyújtottam, majd mezítláb, ahogy voltam, kiültem az uszály fedélzetére. Székem a folyó felé fordítottam és mélyeket szívtam a sötétben. Beszívtam a meleget miközben bőröm fázott, majd kifújtam mindent magam elé, a magányba. A sötét gyönyörködtetett, teljes erővel belebámultam, a túlparti fasor fölé. Mire feleszméltem a dohány kialudt, vissza kellett mennem meggyújtani. A tűzhely nagy lángjába ész nélkül hajoltam bele, így az egyik oldal fél centiméterrel megelőzte a másikat. Most nem szívtam bele. Csak néztem, ahogy a hideg szél körbenyalja az ujjaim között a szálat, kifújja a színt a parázsból és a lemaradt oldalt hamuvá változtatja. Az a csonka vég elhajlott, felgörbült, de nem esett le. Forgattam, ütögettem, mégis tartotta magát. Magamban egy kicsit szurkoltam is neki. Beleszívtam még egyszer, vártam mi lesz. Most már segíteni is akartam neki, a szivarkát függőlegesen tartottam, hogy le ne essen, de hiába. Lehullott és a parázs maradt a helyében, meztelen, élénken. Leszívtam még egy slukkot, a tűz lejjebb szaladt pár milliméterrel és a helyét fekete csipke fedte be. A hamu alól szűrődött most ki bátortalanul a narancs fény.
A szék lécei törték a gerincemet, csípőmet, de jól esett. Jólesett belesüppedni a kemény fába és elengedni lábam izmait, kitámasztani magam minden felől. Jól esett fázni. A vizet néztem. Szélhámosan szaladt a folyó teteje, míg a felszín alatt lassan haladt a nagy víztömeg. Néhol egy faág vagy egy műanyag flakon forgott maga körül, miközben gyorsan haladt az árral. A hullámok teteje hegyes volt, de nem csaptak nagyra, léha erővel voltak tele a széltől. És fekete volt az egész, formákat csak a víz rajzolt fehér fénnyel. Meg akartam simogatni a víz tetejét, rá akartam feküdni, hogy engem csapkodjon. Pár centiméterrel a víz felett lebegni, hogy csak a hullámok nyelve érjen el. Egybe akarok olvadni velük. De nem lehet. A bőröm meleg, hőt áraszt ki magából, ebben a pillanatban is. Hiába szeretném, nem tudnék része lenni ennek, a hullámoknak, a súlytalan lebegésnek. A testem küzdeni fog, a szívem pumpálni a vért keresztül a belszervek felé, hogy melegen tartsa őket, kívül pedig fáznék. Reszketnék az esti vízben.
A túlparton elhaladt egy késő vasárnapi villamos. Belül sötét volt, a mögötte lévő ház fényei világítottak keresztül a nagy ablakain. Csövek, kapaszkodók, lyukasztók utaztak rajta. Kattogva végighaladt a parton és bevett egy kanyart, az orra eltűnt egy utcában, majd ment utána az egész. A hullámok még mindig halkan csapkodták a hajó oldalát. Egy hattyú verte szárnya végével a vizet ahogy felszállt, teste dagadttá és ormótlanná vált a levegőben. Közben megint kialudt a dohány. Lementem, meggyújtottam a tűzhely lángján, majd kikönyököltem az ablakon. Az erős füst felszállt a fejembe és elkezdtem szédülni. És mindenre gondoltam. Goa szigetére, amiről napközben hallottam, az indiai konyhára, hogy szívesen ennék ott igazi indiai kaját, majd a curry-re és arra hogy én egyébként nem is szeretem a curry-t. Utána meg arra, hogy akkor miért van a fűszereim között, hogyha sose használom, meg egyáltalán miért vettem meg. Aztán eszembe jutott, hogy nem is én vettem, hanem ha rövid ideig is, de együttlaktam valakivel, és ő volt. És eszembe jutott ő, meg az, hogy egyszer szerelmes voltam. Ültem az ágy tetején és sírtam és nagyon fájt a szerelem. És hogy ő is szeretett. Misztikus kapcsolatunk volt, mindent éreztünk amit a másik. De már messze jár. Már nem szeret. Egyszer szerelmes voltam.
Megint beszívtam egy szájüregnyi füstöt. Körben a hold alvóra és mozdulatlanra festett mindent. A halántékomat az ablak reteszének támasztottam, jól esett ez a kellemetlen póz. A réz élesen a fejemnek nyomódott. Nem engedett se a retesz, se a halántékom, csont és fém közé préselődött be a bőröm, amin keresztül éreztem a fémes hűvösséget. Egy rövid percig így maradtam, majd kinyúltam és a kezemmel megérintettem egy hálót tartó rudat. Nem mozdult, ellenállt karom erejének. Hideg volt. Jobban rámarkoltam. Vas. Kíváncsiságom továbbvitte a kezemet és belekapaszkodtam a hálóba. Rágörbítettem az ujjaimat és levettem karomról a súlyt. Az alkarom elernyedt, csak a kezeim inai tartották erőtlen végtagomat. Súlyos volt. Ujjbegyeim közé sorban befúródtak a háló vékony szálai. Kicsivel arrébb megláttam egy nagy csomóba tekeredett kötelet. Meg akartam fogni, de messze volt. Követtem a szememmel és észrevettem, hogy az ablakom előtt fut el. Kinyúltam érte. Megemeltem. Merev, nem olyan hajlékony, mint vártam. De más mint a fém. Nem hideg és sima. Érdes. Nehéz. Tudtam, hogy ha bele kellene markolnom és húznom kellene az fájna, durva felülete annál jobban tépné a tenyeremet minél erősebben húznám. A fém csőbe kapaszkodva lebegett egy pókháló. Kíváncsi lettem rá. A szél verdeste, ki tudja, talán örökké itt lebegne ha eltűnne a földről minden ember.
Nem éreztem. Láttam, hogy hozzáért a kezem, de annyira puha, könnyű, hogy nem éreztem a hidegtől gémberedett kezemmel. Elkezdtem húzni, a selyem engedett az ujjaim alatt és éreztem a háló finom húzását, de gyorsan elvettem kezem. Nem akartam elszakítani, csak érezni akartam, tudni, hogy milyen. Nem akartam kárt tenni benne, de máshogy nem tudtam érezni. Furcsa volt. Nem emberként akartam megtapasztalni, hanem én akartam lenni a pókháló. Nem akarok test, hús és meleg és lüktető lenni. A fém rúd akarok lenni amibe kapaszkodik a fonal és tartani örökké, amíg az eső vagy a hó el nem veri.
Nyugalmat akarok. Csendet. Befeküdni a fűbe, belesüppedni a földbe és soha nem mozdulni. Egyre ritkábban lélegezni. Lassuljon le ereimben a vér, szívem ne verjen erősen. Csak egy-egy lomha dobbanás percenként, míg egyszer csak az is megszűnik. Füleimben gyengül a lüktetés, várom a következő dobbanást, de nem jön több. Nem nő a hajam, a körmöm, szemem mozgató idegei elengednek, pupillám tág. A testem kihűlt, mozdulatlan. A szél borzolja a hajam a koponyámon, a szám száraz és nyitott. Megtalálnak a pókok, nem félnek tőlem, bebarangolnak. És valami mássá változok. Nem érzek fájdalmat, örömöt, nem érzek szelet vagy esőt a bőrömön. De érzem azt amit a szél vagy az eső, a fa, a fű, a vasrúd vagy a pókháló. Mindent érzek.
Kiss Lukács, május 2012
Molly mondja
A cigi ami kiszakítja szívemet. A cigi ami felkap, ami bebújik a fejembe és eltűntet időt és teret és az ereimben szalad. Az agyamban szalad, az ujjaimban, a szemeimben, amik mindere figyelnek. Látom a zenét ami szétterjed a levegőben, ami megtölti a szobát rezgéssel, midenhol. A 16bit ami felszabadít és új dimenziókat niyt. A 16bit ami áthatol a szerveimen, bemegy a fülemen keresztül, és kiömlik mindenhol: a szempilláimon, a körmömön, a lábujjaimon, a zsebemen keresztül és a testemen kívül találja magát. Megtölti a szobát. Megszállja a tárgyakat. A posztereket, a hamutartót, a könyveket a polcon, a diákigazolványt amivel a drogot porcióztuk. Ezen a régi diákigazolványomon egy fiatal arcot látunk, egy arcot, aki semmit nem értett az életből, de most, most mindent érez. Ez az öreg, gyerekkori kép a zene ritmusára mozog és tudja mi zajlik egy eldugott világban. A rejtett világ az érzékeink mögött van, tud mindent amit mi nem, ismeri egy nem vizuális világ hullámait, egy hangok uralta világét. Ismeri és a zene ritmusára mozgatja a fejét. Többet tud nálunk és ismer egy dolgot ami csak az MDMA ajtóin keresztül nyílik meg.
Molly dit
La clope qui m’arrache le cœure. La clope qui me prend, qui entre dans ma tête et qui fait disparaître le temps et l’espace. Qui me cours par les veines, par le cerveau, par mes doigts, et par mes yeux qui voient tout. Je vois la musique qui se propage dans l’air, qui remplit la chambre par les vibrations qui sont partout. Le 16bit m’affranchit de ma vie et ouvre des nouvelles dimensions. Le 16bit qui traverse tout mes organes, entre par les oreilles et ressort par mes sourcils, par mes ongles, par mes orteilles, par ma poche et se retrouve en dehors de mon corps. Il remplit la chambre et l’envahit. Il envahit tous les objets. Les affiches, le cendrier, les livres sur l’étagère, la carte étudiante qui m’a servi pour couper la drogue. Sur cette vieille carte à moi on voit un visage jeune de 14 ans qui connaissait rien à la vie mais là, il la ressent. Ce vieux visage d’enfance se meut pour le rythme de la musique et sais ce qui se passe dans un monde caché. Cet univers, caché derrière nos sens, il sait tout ce qu’on ne sait pas. Il connaît les ondes d’un monde non visuel, un monde régi par les sons. Il le connaît et il bouge sa tête pour le rythme de la musique. Cette tête connaît plus que nous, il ressent totalement une chose à laquelle on n’a accès que par le MDMA.
József Attila - NYÁR
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyûségû rét.
Ezüst derûvel ráz a nyír
egy szellõcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbõ eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.
Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.
1929 nyara / 1934
Apróhirdetés
Ingyen elvihető összes rám maradt, használt, de kitűnő állapotban lévő figyelmességem, gyengédségem, gondoskodásom, opcionális esetben szeretetem. Tel: (30)6186736 kedd, szerda és pénteki napokon 14 és 20 óra között. Esetleges érdeklődőknek meghallgatás megegyezés szerint.
