A segítség

Egyedül volt, félelmetesen egyedül lépett be a fotocellás ajtók között. De ez kívülről nem látszott; a magabiztosság, amivel elnézést kért és félre tolta az embereket, hogy kivegyen egy bevásárlókosarat tökéletesen leplezett mindent, ami a fejében zajlott. Kezdte az elejéről: kenyeres részleg. Nem maradt rendes bagett, csak ilyen magvas bio cucc, ami kétszer annyiba került. Kivett kettőt.

Többmázsányi képlékeny gondolat kavargott a fejében, már két hónapja, és sehova nem vezettek. Nem volt semmi konkrét, amibe kapaszkodhatott volna, egy biztos szál, amivel kezdhette volna, aminek van színe vagy valami formája, amibe belefonhatná a többit is. Hogy legyen belőle valami. Végignézett a gyári péksüteményes részlegen, berakott egy zacskós kalácsot is, nem a legolcsóbbat. Elvégre nem vagyunk mi állatok.

Mintha a szőnyeget húzták volna ki alóla, két hónapja, mikor ide költözött. Új város, új egyetem, újabb adminisztrációs bajlódások, új emberek, új szoba, új élet. De ő akarta így. Egyedül lenni. Mi az hogy nincs brokkoli? Pedig azt kívánta meg piszkosul. Az indította el az egész vásárlást. Gyömbért ezek után ne is keressen az ember. A többi zöldség egyetlen műanyag zacskóba pakolva (ezzel is kevesebbet ártunk a környezetnek): cukkini, gomba, egy csomag háromszínű paprika, jégsaláta, krumpli még van otthon, fél kiló alma meg szőlő, most olcsó. Meg a kilós hagyma is megéri.

Felborult értékrend, az elvek mindenfelé lógnak a levegőben. Már nem is volt biztos benne, hogy ő még ugyanaz az ember, aki még anno megfogalmazta őket, levezetve egy véleményből, egy morális abszolútumból, és utána jó embernek érezte magát, meggyőződve arról, hogy helyesen él. Ez még akkor volt, mikor jövőképe is volt. Akármennyire naiv, gyerekesen optimista, de volt. Persze semmi konkrét, de pontosan tudta, hogy mit nem akar csinálni. Boldogtalannak lenni. És tudta, hogy mit szeret csinálni. A paradicsom! Majdnem elfelejtette. Gyorsan bedobott pár doboz Petit Écolier-t a kosárba, majd visszafordult a zöldséges pulthoz és három paradicsomot is hozzáadott. Meg egy negyediket.

És nem is írt már négy hónapja. Próbálkozott, elkezdett egy verset, de nem ment. Valahogy nem érezte, hogy benne lenne a szövegben, hogy ezt ő csinálta volna. Nem volt semmi mélysége. Egy idő után nem is volt kedve belekezdeni és ennyiben maradt az egész. Azt hitte vele van a baj. Sorsdöntő kérdés elé érkezett: Nutella vagy Pralina. Vagy Nustikao vagy ki tudja még hány fantázianevet találtak még ki a pálmaolajos fosra. Másfelől meg még nem kapta meg az ösztöndíját. De hát most ne egy ilyen csíkos szart kenjen egy hétig a kenyérre! Heló, azért az emberi büszkesége még megvan. Nutella. (De nagyon ajánlja annak az aranypapírnak, hogy egybe lejöjjön, ha már ilyen drága volt!)

Pedig csinált dolgokat. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért lett ilyen. Ilyen… kedvtelen. Élettelen. Utazott a nyáron, és kurvaszép dolgokat látott, és élt át, de akkor sem érezte, hogy az lenne az a hely és az az idő, amikor és ahol lennie kellett volna. Volt ő, meg voltak a célok, de nem kötötte össze őket semmi. Mióta megvan a dugattyús kávéfőző, amit a lakótársa szerzett valahonnan, nem vesz instant kávét. Múltkor a másik lakótársa állított be egy hatalmas üveg undorító instant cuccal, azt hitte a fejébe húzza annak a sóhernak. Na most ő vásárol be… Noir Arabica. Az jó lesz. Csak tudná hogy csinálják, hogy mielőtt felbontja olyan kemény mint a tégla, utána meg sima por. Jó, vákuum meg minden, de miért marad téglalap alakú?

Az a baj, hogy üres volt. Nem szomorú volt, vagy depressziós, egyszerűen csak nem érintette meg semmi. Nem tudta mit akart csinálni, eltűnt az a belső hang, ami eddig vezette és vele együtt az eddigi céljai is, mintha csak valaki kisöpörte volna őket az ajtón. Olyan nehéz volt akármit is tenni. Pótcselekvésekből állt az élete: cigizés, facebookozás, szívás. Sajtok. Na, olyan kecskesajtot biztos nem veszünk, amire nincs ráírva konkrétan, hogy „kecskesajt” hanem csak egy kecske vigyorog rajta. Aztán, ementáli. Reszeltet vagy blokkban. A reszelt kilója olcsóbb, de mivel nincs reszelőjük, mindenki lusta lesz késsel kis darabokat vágni, vagy csak nem fognak sokat, így árban jobban kijön. Igen, egy rakás hülyeség, nem nem nem, parmezán… azt tehetne a quiche-re, ha csinálna egy quiche-t. Mi kell még ahhoz…? Tej… van! Tojás… azt úgy is venni kell. Najó, akkor még bedobott egy csomag leveles tésztát is.

Várt valamire. Mindig csak várt valamire, hogy jöjjenek maguktól az új barátok (persze mind jófej és ismerik a legjobb helyeket a városban), hogy a szobája magától fesse ki magát, hogy az ösztöndíj egyszer csak megjön, hogy Párizs kopogtasson be a második emeleti ablakon, hogy figyelj gyere már, itt meg itt van kiállítás, koncert, itt fogod megismerni életed szerelmét, vörös haja van meg szeplős. Lófaszt. Ilyen tré tejfölt nem fog venni. A dizájn valami eszméletlen pocsék, a kutyám szebbet csinál, és az a márkája, hogy ”Petit Prix”. Most komolyan? Ilyenkor mindig elgondolkozott, hogy ezt direkt csinálják-e a marketingesek, hogy direkt használnak-e 8bites színskálát, hogy a lehető legkisebb költségvetés illúzióját keltsék, ezzel a tudat alatti módszerrel megcélozva a legszegényebb réteget. Hát ha igen, ez visszafelé is működik. Levette a polcról a jobb tejfölök közül maradt utolsó dobozt.

Ó ha lenne valakije, csak lenne valakije, de tudná szeretni! De nincs senki. De tudta, hogy ez így sehova nem fog vezetni. Ez olyan, mint a lottó, csak várni, hogy jó legyen egyszer, csak még kevesebb eséllyel. Megállt a chipses és italos polcok között. Mégis, hogy akarna ő adni akárkinek is akármit, hogy akarná valakinek szebbé tenni az életét, ha a magáét se képes? De főleg, hogy várhatja el, hogy őt szeressék, ha ő se elégedett magával? Itt nincs jó megoldás. Pedig azt hitte elég jól elboldogul az ”öt euró alatti palackok” kategóriában. Félt bevallani magának, hogy inkább ”három és fél eurós” mezsgye az, ott meg végképp nincs sok választás. Tökmindegy, nyolc euró alatt úgy sincs jó vörös, akkor meg már legyen olcsó. Végül is, amíg parafa dugós addig biztos, hogy szőlőből van.

Világos, itt csak két út van. A könnyű, hogy marad a gödör alján, semmitmondó versrészleteket rebloggol naphosszat, elbaszott emberi kapcsolatokról, fájó szerelemről, magányról. És konstatálva, hogy nincs egyedül, mert egész generációja önbizalomhiányban szenved, ugyanezekkel a tünetekkel, úgy érzi ez így van rendjén és jóváhagyja ezt az életmódot. Holott tudja, hogy valami nem klappol. Talán belefut egy kapcsolatba, ahol mindketten a másiktól várják majd a választ arra a kérdésre, hogy kik ők. Talán csinál egy profilt instagramon. Talán át kéne menni a másik kasszához, aminél hosszabb a sor, de kevesebb cuccuk van. Meg az eladó se szarakodik annyit hogy ez most fürtös paradicsom letépkedve, vagy sima. Hm, ázsiai papa megelőzte a rakományával. Mindegy. Marad akkor itt. Meg a mögötte sóhajtozó nő is áthúzott. Most már biztosan marad.

Vagy ott van a másik út, amit szintén tisztán látott. Az melóval kezdődött. Tenni valamit, tenni dolgokat, amik vinnék valamerre. Ez eddig mindig bejött: csak add bele szívedet lelkedet és a többi jön magától. Márpedig mindig van hol kezdeni. Akkor visszajön a belső hang, tudni fogja, hogy mit kell csinálnia, saját célokat tűz majd ki maga elé, és csak maga miatt teljesít, senki másért. És ha magával rendben van, és tudja, hogy márpedig ez ő, a lehető legjobb verziójában, akkor lesz teljes. De olyan nehéz, olyan kibaszott nehéz egyedül elindulni. És senki nem segít. Sőt. A közelgő szülinapja is csak azt mutatja, hogy az idő halad, ő meg egy helyben áll. Márpedig ha nem halad az idővel, akkor hátrafele megy. De ez csak elborzasztotta, csak felelősséget helyezett a vállára, mintha a képébe mondták volna, hogy szar vagy és minden másodperccel szarabb leszel.

Olyan mocskosul egyedül van a sor közepén.

A kasszásnak új a haja. Göndör és ki van melírozva, ami elég furán áll egy négernek. Ezt a késő harmincas arcot hetente kétszer látja, és nem lehet róla leolvasni semmit, az égvilágon semmit, még most se, ahogy az új hajával ott ül és gurítja le az egyik paradicsomkonzervet a másik után. És lehet, hogy ez a nő is azon gondolkozik, de lehet már csak néha, hogy haladnia kellett volna az idővel, de itt maradt a kassza mögött, és már annyira messze van attól, ahol lennie kéne, hogy most már mindegy. De… megcsináltatta a haját. Ez a nő szép akar lenni. Szépnek akarja gondolni magát, olyasvalakinek, akit érdemes szeretni. Hirtelen tele lett élettel ez az arc: szomorúsággal és reménnyel. Vajon van valakije? Valamiért nagyon remélte, hogy van.

Nem akarta, hogy a kasszásnak ez a napja is olyan legyen, mint a többi. Segíteni akart neki, ha már olyan keveset kért, és olyan őszintén. Nem akarta, hogy gépies ”jónapotokban” merüljenek ki az emberi kapcsolatai. ”Új a frizurája? Jól áll! ” mondta oda köszönés helyett. És kíváncsian várta a hatást, a változást az arcon, ami leginkább meglepődöttséget tükrözött. Fürkészően nézett fel, hogy kitől kapta a bókot. Találkozott a szemük, az övében melegség, a kasszáséban egy mosoly. Megnézte magának, majd újra a kezét figyelte, ami közben egy pillanatra se állt meg. ” Tényleg tetszik?” De már nem nézett fel, választ se várt. Csak mosolygott. Majd zavartan mondta oda, hogy tizenkilenc ötvenhét, elvette a bankjegyet és visszaadott pár érmét.

- A viszont látásra!

- Kellemes délutánt!

Ki tudja, talán a magány

Volt egy doboz szivarkám. Az volt ráírva szép betűkkel, hogy vaníliás, kemény doboza felfele nyílott és a fedő alatt vékony papír feküdt a szálak tetején. A dohány nem volt vaníliás, még az illata sem, de finom volt. A trafikban a fiókban tartották, külön a cigitől. Csak ritkán szívtam belőle. Alkalmakkor.

Egy este a kajütömben ültem, zene szólt, egy album, amiről tudtam, hogy szeretem, de nem tudtam figyelni rá. Zaj volt csak, idegesítő, valahol a háttérben. Hirtelen felálltam, kikapcsoltam, és a visszaültem a kanapéra. A csendben meghallottam gondolataimat. Úgy éreztem a zene csak azért volt ott, hogy elnyomja életem alapzaját, azt a lappangó, zúgó céltalanságot, ami körülvett és gyengén, de kitartóan fojtogatott. Menekülni akartam. Kivettem egy szivarkát, a tűzhely fölött meggyújtottam, majd mezítláb, ahogy voltam, kiültem az uszály fedélzetére. Székem a folyó felé fordítottam és mélyeket szívtam a sötétben. Beszívtam a meleget miközben bőröm fázott, majd kifújtam mindent magam elé, a magányba. A sötét gyönyörködtetett, teljes erővel belebámultam, a túlparti fasor fölé. Mire feleszméltem a dohány kialudt, vissza kellett mennem meggyújtani. A tűzhely nagy lángjába ész nélkül hajoltam bele, így az egyik oldal fél centiméterrel megelőzte a másikat. Most nem szívtam bele. Csak néztem, ahogy a hideg szél körbenyalja az ujjaim között a szálat, kifújja a színt a parázsból és a lemaradt oldalt hamuvá változtatja. Az a csonka vég elhajlott, felgörbült, de nem esett le. Forgattam, ütögettem, mégis tartotta magát. Magamban egy kicsit szurkoltam is neki. Beleszívtam még egyszer, vártam mi lesz. Most már segíteni is akartam neki, a szivarkát függőlegesen tartottam, hogy le ne essen, de hiába. Lehullott és a parázs maradt a helyében, meztelen, élénken. Leszívtam még egy slukkot, a tűz lejjebb szaladt pár milliméterrel és a helyét fekete csipke fedte be. A hamu alól szűrődött most ki bátortalanul a narancs fény.

A szék lécei törték a gerincemet, csípőmet, de jól esett. Jólesett belesüppedni a kemény fába és elengedni lábam izmait, kitámasztani magam minden felől. Jól esett fázni. A vizet néztem. Szélhámosan szaladt a folyó teteje, míg a felszín alatt lassan haladt a nagy víztömeg. Néhol egy faág vagy egy műanyag flakon forgott maga körül, miközben gyorsan haladt az árral. A hullámok teteje hegyes volt, de nem csaptak nagyra, léha erővel voltak tele a széltől. És fekete volt az egész, formákat csak a víz rajzolt fehér fénnyel. Meg akartam simogatni a víz tetejét, rá akartam feküdni, hogy engem csapkodjon. Pár centiméterrel a víz felett lebegni, hogy csak a hullámok nyelve érjen el. Egybe akarok olvadni velük. De nem lehet. A bőröm meleg, hőt áraszt ki magából, ebben a pillanatban is. Hiába szeretném, nem tudnék része lenni ennek, a hullámoknak, a súlytalan lebegésnek. A testem küzdeni fog, a szívem pumpálni a vért keresztül a belszervek felé, hogy melegen tartsa őket, kívül pedig fáznék. Reszketnék az esti vízben.

A túlparton elhaladt egy késő vasárnapi villamos. Belül sötét volt, a mögötte lévő ház fényei világítottak keresztül a nagy ablakain. Csövek, kapaszkodók, lyukasztók utaztak rajta. Kattogva végighaladt a parton és bevett egy kanyart, az orra eltűnt egy utcában, majd ment utána az egész. A hullámok még mindig halkan csapkodták a hajó oldalát. Egy hattyú verte szárnya végével a vizet ahogy felszállt, teste dagadttá és ormótlanná vált a levegőben. Közben megint kialudt a dohány. Lementem, meggyújtottam a tűzhely lángján, majd kikönyököltem az ablakon. Az erős füst felszállt a fejembe és elkezdtem szédülni. És mindenre gondoltam. Goa szigetére, amiről napközben hallottam, az indiai konyhára, hogy szívesen ennék ott igazi indiai kaját, majd a curry-re és arra hogy én egyébként nem is szeretem a curry-t. Utána meg arra, hogy akkor miért van a fűszereim között, hogyha sose használom, meg egyáltalán miért vettem meg. Aztán eszembe jutott, hogy nem is én vettem, hanem ha rövid ideig is, de együttlaktam valakivel, és ő volt. És eszembe jutott ő, meg az, hogy egyszer szerelmes voltam. Ültem az ágy tetején és sírtam és nagyon fájt a szerelem. És hogy ő is szeretett. Misztikus kapcsolatunk volt, mindent éreztünk amit a másik. De már messze jár. Már nem szeret. Egyszer szerelmes voltam.

Megint beszívtam egy szájüregnyi füstöt. Körben a hold alvóra és mozdulatlanra festett mindent. A halántékomat az ablak reteszének támasztottam, jól esett ez a kellemetlen póz. A réz élesen a fejemnek nyomódott. Nem engedett se a retesz, se a halántékom, csont és fém közé préselődött be a bőröm, amin keresztül éreztem a fémes hűvösséget. Egy rövid percig így maradtam, majd kinyúltam és a kezemmel megérintettem egy hálót tartó rudat. Nem mozdult, ellenállt karom erejének. Hideg volt. Jobban rámarkoltam. Vas. Kíváncsiságom továbbvitte a kezemet és belekapaszkodtam a hálóba. Rágörbítettem az ujjaimat és levettem karomról a súlyt. Az alkarom elernyedt, csak a kezeim inai tartották erőtlen végtagomat. Súlyos volt. Ujjbegyeim közé sorban befúródtak a háló vékony szálai. Kicsivel arrébb megláttam egy nagy csomóba tekeredett kötelet. Meg akartam fogni, de messze volt. Követtem a szememmel és észrevettem, hogy az ablakom előtt fut el. Kinyúltam érte. Megemeltem.  Merev, nem olyan hajlékony, mint vártam. De más mint a fém. Nem hideg és sima. Érdes. Nehéz. Tudtam, hogy ha bele kellene markolnom és húznom kellene az fájna, durva felülete annál jobban tépné a tenyeremet minél erősebben húznám. A fém csőbe kapaszkodva lebegett egy pókháló. Kíváncsi lettem rá. A szél verdeste, ki tudja, talán örökké itt lebegne ha eltűnne a földről minden ember.

Nem éreztem. Láttam, hogy hozzáért a kezem, de annyira puha, könnyű, hogy nem éreztem a hidegtől gémberedett kezemmel. Elkezdtem húzni, a selyem engedett az ujjaim alatt és éreztem a háló finom húzását, de gyorsan elvettem kezem. Nem akartam elszakítani, csak érezni akartam, tudni, hogy milyen. Nem akartam kárt tenni benne, de máshogy nem tudtam érezni. Furcsa volt. Nem emberként akartam megtapasztalni, hanem én akartam lenni a pókháló. Nem akarok test, hús és meleg és lüktető lenni. A fém rúd akarok lenni amibe kapaszkodik a fonal és tartani örökké, amíg az eső vagy a hó el nem veri.

Nyugalmat akarok. Csendet. Befeküdni a fűbe, belesüppedni a földbe és soha nem mozdulni. Egyre ritkábban lélegezni. Lassuljon le ereimben a vér, szívem ne verjen erősen. Csak egy-egy lomha dobbanás percenként, míg egyszer csak az is megszűnik. Füleimben gyengül a lüktetés, várom a következő dobbanást, de nem jön több. Nem nő a hajam, a körmöm, szemem mozgató idegei elengednek, pupillám tág. A testem kihűlt, mozdulatlan. A szél borzolja a hajam a koponyámon, a szám száraz és nyitott. Megtalálnak a pókok, nem félnek tőlem, bebarangolnak. És valami mássá változok. Nem érzek fájdalmat, örömöt, nem érzek szelet vagy esőt a bőrömön. De érzem azt amit a szél vagy az eső, a fa, a fű, a vasrúd vagy a pókháló. Mindent érzek.

Kiss Lukács, május 2012

Molly mondja

A cigi ami kiszakítja szívemet. A cigi ami felkap, ami bebújik a fejembe és eltűntet időt és teret és az ereimben szalad. Az agyamban szalad, az ujjaimban, a szemeimben, amik mindere figyelnek. Látom a zenét ami szétterjed a levegőben, ami megtölti a szobát rezgéssel, midenhol. A 16bit ami felszabadít és új dimenziókat niyt. A 16bit ami áthatol a szerveimen, bemegy a fülemen keresztül, és kiömlik mindenhol: a szempilláimon, a körmömön, a lábujjaimon, a zsebemen keresztül és a testemen kívül találja magát. Megtölti a szobát. Megszállja a tárgyakat. A posztereket, a hamutartót, a könyveket a polcon, a diákigazolványt amivel a drogot porcióztuk. Ezen a régi diákigazolványomon egy fiatal arcot látunk, egy arcot, aki semmit nem értett az életből, de most, most mindent érez. Ez az öreg, gyerekkori kép a zene ritmusára mozog és tudja mi zajlik egy eldugott világban. A rejtett világ az érzékeink mögött van, tud mindent amit mi nem, ismeri egy nem vizuális világ hullámait, egy hangok uralta világét. Ismeri és a zene ritmusára mozgatja a fejét. Többet tud nálunk és ismer egy dolgot ami csak az MDMA ajtóin keresztül nyílik meg.

Molly dit

La clope qui m’arrache le cœure. La clope qui me prend, qui entre dans ma tête et qui fait disparaître le temps et l’espace. Qui me cours par les veines, par le cerveau, par mes doigts, et par mes yeux qui voient tout. Je vois la musique qui se propage dans l’air, qui remplit la chambre par les vibrations qui sont partout. Le 16bit m’affranchit de ma vie et ouvre des nouvelles dimensions. Le 16bit qui traverse tout mes organes, entre par les oreilles et ressort par mes sourcils, par mes ongles, par mes orteilles, par ma poche et se retrouve en dehors de mon corps. Il remplit la chambre et l’envahit. Il envahit tous les objets. Les affiches, le cendrier, les livres sur l’étagère, la carte étudiante qui m’a servi pour couper la drogue. Sur cette vieille carte à moi on voit un visage jeune de 14 ans qui connaissait rien à la vie mais là, il la ressent. Ce vieux visage d’enfance se meut pour le rythme de la musique et sais ce qui se passe dans un monde caché. Cet univers, caché derrière nos sens, il sait tout ce qu’on ne sait pas. Il connaît les ondes d’un monde non visuel, un monde régi par les sons. Il le connaît et il bouge sa tête pour le rythme de la musique. Cette tête connaît plus que nous, il ressent totalement une chose à laquelle on n’a accès que par le MDMA.

József Attila - NYÁR

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyûségû rét.
Ezüst derûvel ráz a nyír
egy szellõcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbõ eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

1929 nyara / 1934